Csendben, a legteljesebb észrevétlenségben jelent meg Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötete az idei Könyvhétre. S noha tudom, hogy a „kétflekken” nem a litera kritika-rovata, mégis megengednék magamnak néhány észrevételt e könyv kapcsán, vagy talán inkább e könyv ürügyén.

     Ahogy elnézem (a google-os keresés eredményeképp legalábbis), Szegedi-Szabó könyvéről mindezidáig egyetlen recenzió sem született, ami cseppet sem meglepő, hisz az igazán jó könyvekről általában hallgatni szoktak. Olyanok ezek a könyvek, mint a fekete lyukak, létezésükre csak a szűkebb környezetük változásaiból következtethetünk. A hiányuk tudósít jelenlétükről.

     Egy ideje azt veszem észre magamon, hogy képtelen vagyok verset olvasni. Pontosabban azt, hogy nagyon kevés az olyan vers, amely bármiféle hatással lenne rám. A legtöbb vers semmiféle hatást nem kelt bennem. A félelmetes az, hogy még csak nem is rosszak ezek a versek általában, inkább semmilyenek. Neutrális szövegek, kihűlt szöveghasábok a monitoron vagy a folyóiratok lapjain. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, hogy én nem látok vagy értelmezek valamit helyesen, mindenesetre ez a tapasztalat régóta kísért. Ami olyannyira hiányzik a kortárs költészet túlnyomó részéből, az éppen a költészet maga, hangozzék bármennyire idiótán. Már hallom, ahogy az egyre ingerültebb olvasó nekihörgi a monitornak a kérdést, hogy hát milyen alapon nyilatkoztatja ki ez az önelégült barom, hogy mi a költészet. Sietve közlöm, hogy nem kívánok kinyilatkoztatni semmit, csupán megpróbálok közelíteni egy olyan jelenséghez, amely szemlátomást terjedőben van.

     Az a költészet, amelyet valóban költészetnek érzek, tart valahová. Azt nehéz lenne megmondani, hogy honnan és hogy pontosan hová, mindenesetre úton van. Univerzális tartalmakat hordoz, súlya van, odaátról szól. Hogy mi ez az odaát, nehezen körvonalazható. Van benne állítmány, hogy Pilinszkyt citáljam kissé kifacsarva, tehát valami olyasmi, ami nélkül a szöveg nem más, mint autisztikus járkálás a saját ürességem körül. Az az érzésem, hogy a kortárs lírai szövegek jó része ilyen körbejárás, amely nemhogy sehová nem vezet, hanem egyenesen saját ürességének centrumába tart, hogy ott aztán valamiféle negatív nirvánába jutva végleg kioltódjon.

    Szegedi-Szabó könyvében nyoma sincs efféle tendenciáknak. Aminek nyoma van, mégpedig igen határozott nyoma, azt leginkább talán árkádiai atmoszférának lehetne nevezni. Adva van egy nagyon karakteres táj, egy esőillatú, ligetes, zivatarfelhős költői tér, amelyben Lord H. E., ez a reneszánsz ködszurkáló, a maga „kemény melankóliájával” (Mészöly Miklós) igen otthonosan mozog. Lord H. E. Szegedi-Szabó egy lehetséges inkarnációja, ötszáz évvel ezelőtti önmaga, aki Dürert, Dantét, Hildegard von Bingent tanulmányozza vénséges tölgyek alatt, miközben feketére kormozódott kandallók fanyar füstje kanyarog az őszi égen, és a sövények mögött birkanyáj kolompol. Olyan világ bontakozik ki verseiben, amely engem leginkább John Cowper Powys regényeire emlékeztet, a Wolf Solent misztikus legelőire, vízzel telt árkaira, sötét vizű tavaira, rekettyével benőtt dombjaira. Mindez külcsín persze, ha mégoly finoman rajzolt is. A belbecs azonban, az, ami ezekből a versekből sugárzik, magával ragadó és tiszta levegőt áraszt. Érződik a szövegeken, hogy itt valaki halálosan komolyan vesz valamit, alázattal és némi öniróniával közelít az örökösen távolodóhoz, minden költészet megszólítottjához, Istenhez. Ezekben a versekben egész napos önfeledt sétákat tehet az olvasó. (Mint ahogy a könyvheti kétflekkenben írtam kissé felületesen az Azúrpajzsról: outdoor-költészet). Szegedi-Szabó könyve gyógyír lehet mindazok számára, akik belebetegedtek a depressziós, gyomorfájós, önmarcangolós líradömpingbe, és végre szeretnének kilépni az ég alá, ha nem is a ragyogó napsütésbe, de legalább egy októberi mezőre, késő délután. Igazi őszi könyv, Herr, es ist Zeit, musttól ragacsos lapokat képzelek el.

     Végezetül idemásolom a kötet egyik versét, és alábiggyesztek egy fotót, nem mintha illusztrálni szeretném, mert nincs szüksége rá, csupán azért, mert a vers alcímében szereplő Dürer ihlette e kép címét is: Dürer-emléknyomok. Küldöm Szegedi-Szabónak szeretettel és tiszteletteljes főhajtással.

Favödör alján a reggel…

Dürer

Favödör alján a reggel fénye.

Fűszálak amott.

Kert, mely senkié.

Madár csupasz faágon.

Tenger hulláma nyaldos

Rozzant csónakot.

Arc, mely nem lehetne

Már szikárabb. Néhány

Karc csak az egész. Vak

Homokszemcse szállong.